Az alapítvány neve reformkori képzeteket idézhet, és ez talán nem is véletlen. Hiszen a magyar reformkor kezdeteitõl a haladás jelszavában a nemzeti kultúra és anyanyelv ápolása mindig szorosan egybeforrt az ipari, technikai fejlõdés sürgetõ igényével, amely nélkül Széchenyi István sem tudta elképzelni a haza felemelkedését.

A rendszerváltás új kihívások elé állította nemcsak a gazdaságot, de az örökös forráshiánnyal küszködõ mûszaki felsõoktatást is. A mûszaki képzés anyagi eszközei, háttere, infrastruktúrája nem igazán tudott lépést tartani a változással. A felsõoktatás szerkezete alapvetõen megváltozott – oktatási reformok és belsõ intézményi átalakulások követték egymást, gyors egymásutánban. A Mûegyetem – hagyományosan jó színvonalú mérnökképzése és kiemelkedõ kutatási eredményei ellenére is – új források felkutatására kényszerült. Szorosabb együttmûködést kellett kiépítenie a hazai ipar új szereplõivel, akik a csúcstechnológiákhoz értõ, jól képzett mûszaki diplomásokat vártak az egyetemtõl. A nagy cégek hajlandók voltak áldozni is arra, hogy igényeik szerinti szakembereket kaphassanak. Közös kutatások, közös oktatási formák kialakítására is esély nyílt. Szükségessé vált egy rugalmas szervezet létrehozása, amelyik kezelni tudja a beáramló felajánlásokat, koordinálni a sokrétû külsõ kapcsolatokat. Ezért jött létre 1996-ban a Pro Progressio Alapítvány, melynek alapítója a Mûegyetem Baráti Köre volt.